1. fejezet

Alex pov

Most aztán igazán nagy bajban vagyok! Először is, a hajó, amin utazok léket kapott. Na, nem mintha annyira szívem csücske lenne ez az átkozott bárka, mert én csak potyautasként vagyok rajta. Engem ugyanis, Alexis Roberts-et, akit földön és vízen rettegnek, csak egy hajón látnának szívesen, egy börtönhajón. És most, hogy egy hatalmas luk tátong annak a raktérnek a falán, ahol én rejtőzöm, hamarosan itt lesz valaki, hogy befoltozza. Ki nem szökhetek, mert odafönn csak úgy nyüzsög a népség. Ezért nincs más választásom, meg kell húznom magam, hogy észre ne vegyenek. Úgyhogy most itt kuporgok a hajófenék legeldugottabb és legsötétebb pontján.

Hangokat hallok, de nem bírom megállni, hogy ne kukucskáljak. Éppen a hajómester jön le és utána… Várjunk csak! Micsoda? Egy ifjú leányzó követi, olyan zöld hajkoronával, mint a hínár. Vajon mit kereshet itt egy ilyen hölgyike? A vén tengerész megmutatja neki a beszakadt deszkákat és lelép, a lány meg dolgozni kezd. Még életemben nem láttam olyan fehérnépet, aki ilyesmihez konyított volna! De ahogy elnézem, ő egész ügyes. Hirtelen valami patkány rohan el mellettem, ami zajt csap. A lányzó erre megijed, és felém fordul. Szerencsére a sötétben nem láthat meg. Ekkor elindul felém.

- Ki van ott? – kérdezi a vaksötétbe. Kislány, gondolod egy patkány válaszolna?

Hátrálni kezdek, de mire észreveszem, már sarokba is szorultam. Elvakított ez a fránya lámpafény! Most mit csináljak? A lámpa az arcomba világít, mielőtt még bármit is kitalálhatnék. Nemsokára szembetalálom magam a lánnyal is. Ösztönösen reagálok, a szájára tapasztom a kezem és a torkának szegezem a szablyámat.

- Ha megnyikkansz, kinyírlak!

Na nem mintha olyan elvetemült lennék, hogy hidegvérrel végezzek vele, de valamivel el kellett hallgattatnom. Úgy látszik, be is vált, mert nem tesz mást, csak meglepetten pislog rám. Mikor megbizonyosodom róla, hogy nem fog kiabálni, elveszem a kezem a szájáról. Még mindig nem mozdul, csak les rám. Lassan kezdem ezt megelégelni, ezért intek, hogy menjen a dolgára. Visszamegy a félkész munkájához, én meg utána baktatok és mellé telepedek. Igazán szépen dolgozik, jól kitanulta az ácsmesterséget. Nem mintha én annyira értenék hozzá, de jó pár híres mester munkáját láttam már a hajón, amin a gyerekkoromat töltöttem. A lány dolga végeztével feláll és menni készül.

- Hé te! – szólok neki. Erre kicsit összerándul és rám néz.
- Mi van? – kérdezi. Kicsit mérgesnek tűnik. Pedig nem is mondtam semmi rosszat.

- Segíts innen kijutni.

- Mi?! De hogyan? Különben is, nem is ismerlek!
- Jól van, jól van. – intek felé. Nem is értem, hogy mit mond, mert mással vagyok elfoglalva. Pár pillanat múlva egy hordót gurítok a fénybe.

- Ez meg mi? – kérdi hitetlenkedve.

- Ez egy üres rumoshordó.

- És hova tűnt belőle a rum?

- Há’ elfogyott. – mondom vigyorogva. Erre válasz helyett csak furcsállva néz rám.

- Na, elmondom, mit csinálj. Kinyitod ezt a hordót, én belebújok, te visszazárod. Szépen oldalra fordítod és kigurítasz benne. Világos?

- De mégis mit szólnának, ha csak úgy kivinnék innen egy hordót?

- Mondd azt, hogy elviszed fizetségként.

- Micsoda?! – háborodik föl – Mégis hogy képzeled, hogy elmegyek innen pénz nélkül?

- Bízz bennem! – mondom neki és komoly arccal ránézek. Ettől úgy tűnik, megenyhül és segít végrehajtani a tervemet.

- Egy lyukat ne felejts vágni! Szeretnék levegőt is kapni.

Ezzel beszögel a hordóba. Odabent csak a sötétség vesz körül, de még hallom tompán a külvilág zaját.

- Hé, megállni!

Érzem, hogy a hordó görgése abbamarad. Ajjaj! Rosszat sejtek!

- Mit gondol, mégis hova viszi azt? – kérdi az előbbi férfihang.

- A mesteremnek viszem. Tudja, ez a fajta rum a kedvence. – válaszol ártatlan hangon a leányzó.

- De akkor sem viheti el csak úgy.

-Rendben, de akkor mi lenne, ha ezt kapnám fizetség gyanánt? – az arcát ugyan nem látom, de nagyon is el tudom képzelni, ahogy szende álmosollyal és nagyokat pislogó szemekkel válaszol. – De megkérhetném arra, hogy segítsen vinni? Nagyon nehéz.

- Hát… jó. – és erre újra elindulunk.

Pár perc múlva végleg megállunk.

- Jaj, nagyon köszönöm. Annyira hálás vagyok, hogy segített. – mondja a lány.

- Nem tesz semmit, kishölgy. Igazán… - visszakozna a matróz.

- Tudja, a mesteremnek már csak ez az egyetlen öröme van az életben. – szakítja félbe a lányzó és mintha el is csuklana a hangja. – Nagyon beteg és az orvosság olyan drága. – a hüppögés most már pityergéssé változik. – A gyógyszerre félretett pénzt nemrég ellopták és… és… fogalmam sincs, honnan szerzek pénzt. – ekkorra már hangos zokogásban tör ki. – Minden munkát elvállalok… de nem tudok annyi pénzt összeszedni… és fogalmam sincs, mit csináljak!

- Jól van, nincs semmi baj. – próbálja csitítgatni a férfi. – Tessék, itt van egy kis pénz, remélem elég lesz.

- Jaj, uram, ön igazán kedves.

Nem sokára én is kikerülök a hordóból. A lány nincs nyoma semmilyen aggodalomnak vagy bánatnak, csak mosolyogva mutatja a jól megtermett, dugig tömött pénzes zacskót.

- Ez igen! Te aztán jól megkopasztottad! – mondom elismerően. Erre mind a ketten nevetésben törünk ki.

- Szép előadás volt, mondhatom, remek kalóz lenne belőled.

- Miért, te csak nem vagy kalóz? – kérdezi megdöbbenve.

- De bizony. És nem is akármilyen! Én vagyok Alexis Roberts. – bökök nagy büszkén a mellkasomra.

- Hogy kicsoda?

-  Mi van? Te nem is hallottál rólam? – nézek rá elképedve. – Pedig én eléggé hírhedt kalóz vagyok ám! És nem is kevés vérdíj van a fejemen. – talán ezt az utóbbit nem kellett volna elárulnom, de az hogy nem hallott rólam teljesen ledöbbentett.

- Hát, itt ugyan nem. – von vállat. – De mégis mihez akarsz kezdeni most, hogy idejöttél?

- Őszintén szólva, fogalmam sincs. De majd csak lesz valahogy.

- Mi lenne, ha itt maradnál a műhelyben? Úgyis jól jönne a segítség.

- Nem lehet. – mondom komoran.

- Miért nem?

- Ide figyelj! Nem tudsz rólam semmit! És én mondom neked, nem is akarnál! Jobb, ha most megyek.

De csak nem hagyja abba, utánam jön és megmarkolja a vállamat.

- Várjál csak! Még tartozol nekem!

- Megkaptad a pénzt, vagy nem?

- Azt a munkámért kaptam. De te még jössz eggyel azért, mert segítettem meglépni. Ugye nem akarsz csak úgy eltűnni?

Végül is igaza van. Tartozom neki és a becsületem nem engedné, hogy ne viszonozzam.

- Rendben van. – adom be a derekam. – De nem hagyhatom el a műhelyt! Nem mondhatom el, hogy miért, de így lesz a legjobb.

Erre jókedvűen elmosolyodik. Miért érzem azt, hogy én is besétáltam a csapdájába?

Hirtelen az az érzésem támad, hogy valami kiment a fejemből. Mi lehet az? Ja, meg is van!

- Ha már itt tartunk neked mi is a neved?

- Ziala Desiré.

Hmm. Eléggé furcsa név.

- Mondd, Ziala. A mestered ugye igazából nem is beteg?

- Dehogy is! Csak elutazott, hogy beszerezzen egy ritka faanagot.

Így esett meg, hogy egy hajóácsműhelyben kezdtem el dolgozni. Ziala tartja magát az egyezséghez, nem kell a városba mennem, de szerencsére a ház körül is akad elég munka. Jó itt lenni, bár közel sem annyira, mint a tengeren. De rég volt már, hogy félelem nélkül, szabadon szállhattam hajóra!

- Itt most takaríts ki! – adja ki Ziala a parancsot az egyik nap.

- Itt? Minek? – nézek rá értetlenül.

- Nem látod? Minden csupa kosz! A portól nem látszik a padló színe!

-  Jaaa! Azt hittem, annak eleve ilyen színe van.

Ziala erre a tenyerébe temeti az arcát és csak ennyit mond:

- Na jól van, én megyek, dolgom van. – és elmegy.

Én sosem értettem ezt a takarítás dolgot, pár nap múlva úgyis ilyen poros lesz megint. De mindegy, inkább nekifogok, így legalább elütöm valamivel az időt. Viszont furcsállom, hogy Zialának dolga van. A legutóbbi megrendeléssel is már két napja végzett. Mit csinálhat? Mikor visszatér, kíváncsian megbámulom és le se veszem róla a szemem egészen addig, amíg már kezd teljesen az idegeire menni a dolog és bosszúsan megkérdezi:

- Mit akarsz már?!

- Hol voltál? – nézek rá számon kérően.

- Neked ahhoz semmi közöd. Különben is, kettőnk közül te vagy a gyanúsabb.

- Jó, de én egész nap itt vagyok, nem csinálhatok semmit. De te nem tervezel ellenem semmit sem, ugye?

- Nem, nem tervezek. – sóhajtja. – De ha akarod, be is bizonyítom. Gyere velem.

Int, hogy kövessem.

- Várjál, hova mész? Mondtam, hogy nem megyek emberek közé.

- Nyugi, nincs olyan messze.

Hát, remélem, addig semmi rossz nem történik. És annál jobban furdal a kíváncsiság is. Igaza volt, tényleg nem megyünk messzire. Egy kihalt dokkhoz érünk, ahol egy hajó vesztegel.

- Tyű, helyre kis csónak!

- Hé, ne mondj ilyet róla! Ő az én mesterművem. – mondja büszkén.

- Tényleg te építetted? – és már indulok is felé, hogy felfedezzem. Nagyon szép munka. Könnyű, de masszív és valószínűleg nagyon gyors is. Tökéletes kalózhajó lehetne.

- Bárcsak körbehajózhatnám vele a Földet! – mondom csak úgy magamnak, de ekkor meglátom magam mellett Zialát.

- Tényleg ennyire tetszik? – kérdezi lelkesen.

- Bizony. Nem akarod eladni nekem? Annyi pénzt szedek össze érte, amennyit csak akarsz.

- Szó sem lehet róla! Ő nem eladó. Engem is magaddal kell akkor vinned. – mondja elvigyorodva.

- Hát, ha ennyire akarsz, gyere. – mosolygok vissza cinkosan.

Nagyon izgatott vagyok! Alig várom már az indulást!

- Igaz, még nincs teljesen kész és még fel is kell szerelni a szükséges dolgokkal. Meg persze a mesteremtől is engedélyt kell kérnem, de az nem lesz probléma. – mondja Ziala hazafelé menet.

Az elkövetkező napokban sokkal lelkesebben végzem a teendőimet. A műhelyen kívül sok időt töltök a hajón, amit Ziala Blue Shadow-nak nevezett el. De lehetnek bármilyen örömtelik a nappalok, az éjszakákat még mindig álmatlanul töltöm. Így lehetséges az, hogy egy ilyen álmatlan éjjelen egy gyanús neszt hallok meg a házban. Padlónyikorgás! Valaki bizony jár idebenn. Ziala nem lehet, láttam volna, ha felébred. Egy betörő az! Csendben felkelek és a bejárati ajtó irányába lopózom. Ekkor hirtelen a sötétben feltűnik egy hatalmas alak.

- Most megvagy, te mocsok! – kiáltok rá. A másik rám néz és látszik, hogy dühös.

- Te kis bajkeverő, most elkaplak! – és nekem ront. Én még időben félreugrok, erre ő felkap egy villáskulcsot és azzal támad rám. De nem tud elbánni velem! Ő lehet, hogy nagy és erős, de én gyors vagyok! A verekedést a lámpafény szakítja félbe.

- Mi a fene folyik itt?! – hallatszik a hátunk mögül. Mindketten megfordulunk és egy álmos és igen mérges Ziala áll velünk szemben. – Mi lenne, ha nem zajonganátok így éjnek évadján?!

Hamarosan mind a hárman az asztal körül ülünk. Mint kiderül, az óriás Maximilian Gustavo, Ziala ácsmestere. És hogy ugyebár én sem vagyok tolvaj, hanem az új segéd.

- De mégis mi a fenének kellett ilyen későn hazaállítania?! - kérdezem dühösen.

- Azért, mert most értem haza, világos?! Annik viszont meg én nem örülök, hogy a saját házamban nekem ront egy ilyen kis mitugrász!

- Nem csoda! Ilyen őrült kinézettel ki nem nézné banditának?!

- Hát azért a te ábrázatod sem túl bizalomgerjesztő, fiacskám!

- Jól van, ezt majd holnap megbeszélitek, de most már mindenki menjen aludni! – vág közbe még igencsak álmosan Ziala.

Az elkövetkező hetek ugyanolyan munkával telnek, csak most már a Mesterrel karöltve. A megszokottá vált civódásokon kívül nem történik semmi szokatlan a műhelyben. Egyetlen esetet kivéve.

- Na, megkérdezted már a Mester a hajóval kapcsolatban? – teszem fel a kérdést Zialá-nak.

- Persze, mondtam, hogy sima ügy lesz. Azt mondta, ha elkészülünk, mehetünk, de ne maradjak kint fél évnél tovább.

- Mondd csak, mégis mennyire ismered ezt a fiút? – halljuk a hangot a másik szobából.

- Annyira igen, hogy tudjam, jó gyerek. Nem lesz vele baj. – hangzik a Mester válasza. Egy ismerőssel beszélget, láttam már korábban is errefelé, de abban nem vagyok biztos, hogy jó barát.

- Akkor is vigyázz vele! Ki tudja, mit csinált annak idején.

- Te meg ne üsd az orrod a dolgomba! – mondja a Mester és kitessékeli a férfit a házból. Megfordul és látja, hogy őt nézzük. Komoran rám néz.

- Jobb lesz, ha vigyázol, kölyök. Úgy tűnik, valaki szaglászni akar utánad. – mondja és elmegy.

Bíztam benne, hogy nincs igaza. De ahogy mondani szokás, egyszer minden jónak vége szakad. Pár nappal az eset után a mester beront a műhelybe.

- Azonnal bújjatok el mind a ketten! – mondja nekünk sötét ábrázattal. – A legjobb az lesz, ha a Blue Shadow-hoz mentek! – és már terel is minket a hátsó szobába. Visszamegy, mert valaki belép a bejárati ajtón.

- Te menj előre, én megnézem, mi történik. – mondom Zialá-nak és egy sötét sarokba húzódom. Látom, hogy a Mester négy haditengerésztiszttel beszél. Ziala ekkor mellém kuporodik.

- Mondtam, hogy menjél! – suttogom neki.

- Te ne mondd meg, mit csináljak!

Így mindketten láthatjuk a történéseket.

- Maguk meg mit akarnak? – teszi fel a kérdést mogorván a Mester.

- Ugye maga Maximilian Gustavo? Azt az információt kaptuk, hogy egy körözött személyt bújtat. – válaszolja az egyik, feltehetően a négy közül a legmagasabb rangú tiszt.

- Egy fenét bújtatok! Csak az inasom meg én lakunk itt. Táguljanak innét!

- Nem. Házkutatást kell végeznünk.

- Azt már nem! Azonnal hagyják el a… - kezdi el a Mester, de elakad a szava. A tiszt belémártja a kardját. Zialá-val mind a ketten ledermedünk. A mellkasom összeszorul és hallom, hogy Ziala elnyom egy sikolyt. A tiszt kihúzza a kardját a Mesterből, aki holtan esik össze.

- Önvédelem. – mondja a tiszt, mire a többiek bólintanak. Ekkor érzem, hogy az agyamat kezdi elborítani a düh.

- Ziala, bújj el és ne gyere elő! – mondom, még mielőtt teljesen elveszítem az irányítást az elmém felett.

- De…

- Azonnal tűnj innen! – üvöltök, de már hátra se nézek, hogy mit tesz vagy hova megy, hanem a kardommal előre rontok, egyenesen a négy férfinak.

Mikor újra a józan eszemhez térek, a szobát elborítja a vér és a padlón öt hulla fekszik. Amelyek közül négyet én öltem meg. Méghozzá hidegvérrel. A szoba közepén állok és lihegek. Nem a fáradtságtól, hanem a zaklatottságtól. Ehhez nem lehet hozzászokni, még úgy sem, hogy rengetegszer átéltem már ezt. Miután megnyugszom Ziala keresésére indulok.

- Jobb, ha megyek. – mondom neki komoran, miután megtalálom egy láda mögött.

- Várj! Nem úgy volt, hogy én is megyek veled? – jön utánam, de ekkor meglátja a holttesteket és elsápad. – Ez… ezt mind te…

- Igen. Így is velem akarsz jönni?

Bólint egyet. – Már nekem sincs maradásom. – mondja és szomorúan a mestere holttestére néz. A szemében mintha könnycsepp bujkálna. De ezek nem olyan műkönnyek, amiket párszor láttam már tőle. Tudom, hogy ezek igaziak, és én ezelőtt még nem láttam Zialá-t igazából sírni!

- Azonnal indulnunk kell! Amire még szükségünk van, azt majd útközben beszerezzük.

A Blue Shadow felé vesszük az irányt. A hajót eloldozzuk, a vitorlákat kibontjuk, és a szélre bízzuk magunkat.