2. fejezet

Renji pov:

Valami nem stimmel velem, mert hízásnak indultam és nem tudom miért. Ráadásul eltűntek a kockáim a hasamról! Az én csodálatos kockáim!  Ez is annak a hínárfejűnek a hibája. Nem értve a helyzetet dühösen mászkálok fel-alá. Mi baj van elem? Mit vétettem?

A kapitányom nem érti miért vagyok a szokottnál is ingerlékenyebb, szerencsémre nem tudja, hogy eltévedtem, jobb is így, mert különben azt is hallgathatnám.

- Abarai! – kiált nekem üdvözlés képen Hisagi senpai, majd megpöcköli a hasam. – Már megint híztál – kuncog.

- Úgy gondolod? – méregetem magam gondterhelten.

- Nem kéne annyit az emberek világában enned.

- Majd elmegyek orvoshoz, lehet nyavalyám van – vonok vállat.

- A negyedik osztagosok meg lesznek lepve. Nem hadisérült és nem is májprobléma – veregeti még meg a vállam.

Este a fürdőben a tükör előtt rá kell jöjjek, igaza volt a senpainak, tényleg egyre kövérebb vagyok. Unohanához ezzel nem mehetek, mert csak legyintene, hogy keveset edzek és elpuhultam. Kihez mehetek? Beugrik Ichigo arca, ahogy magyaráz az apjának, aki orvos és nem utolsó sorban valamikor shinigami is volt. Ugyan dezertált, de ez érdekel most a legkevésbé! Csak mondja meg mi a bajom!

Este rosszul alszom rémálmok gyötörnek. Másnap bal lábbal kelek és még ingerlékenyebb vagyok, mire csak három tiszt fejét ordítom le az egyenruhája miatt. Kuchiki kapitány szerencsére elég elnéző és egy mondvacsinált indok elég, hogy elengedjen az emberek világába.

Megérkezésem zökkenőmentes és szerencsére még csak lidérc sincs az utamba.

Nem a lakrészbe megyek, hanem a rendelőbe, hiszen most betegként jöttem. A váróban két öregasszony üldögél újságot olvasgatva.

Isshin kinéz, hogy szólítsa a következőt és meglát. Elsőre lefehéredik, majd kotorászni kezd valami után a zsebében. Füléhez emeli, mikor megtalálta a kereset valamit. Megszólal, közben egyenesen rám néz.

- Jó napot Abarai úr!

- Jó napot! – felelem csípőből.

- Nyugodjon meg, mennyire sürgős?

- Ráérek – vonok vállat.

- Rendben. Van, még két betegem, addig menjen vissza az ágyba és pihenjen.

- A házba? – bökök a hátam mögé.

- Igen.

- Ott meg várom – felállok.

- Köszönöm és üdvözlöm a lányokat.

Még visszaintek az ajtóból.

- Oh, a doktor urat várják? – kérdi az egyik hölgy.

- Dehogy – legyint Isshin. – Abarai úr volt olyan kedves és mondta, hogy nyugodtan rendeljek, mert megvár.

Ezzel csukom be magam mögött az ajtót. Bemegyek a házba és leülök a nappaliba. Kicsit kényelmetlen most az egyenruha, ugyanis szorít. Pedig már lazítottam rajta. Üres és békés most itt.

Remélem Ichigo ér előbb haza, és nem a húgai.

A várakozás unalmas dolog. Főleg, ha közben még esz a penész is, hogy mi bajom lehet, nyugtalanul rágcsálom a szám szélét.

Nyílik az ajtó és nem Isshin, hanem Ichigo lép be rajta.

Bekómál a konyhába, nekem csak int, aztán csörömpölés és kirobban a nappaliba.

- Renji! – kiáltja és már nem is várom, hogy lehiggadjon. Inkább megvárom a szóáradat végét. Miután elhadarta a mondanivalóját, végre én is szóhoz jutottam.

- Nem hozzád jöttem – hárítok és bámulok magam elé. Ichigo, mint a partra vetett hal tátogva bámul rám, mire hogy teljes legyen a kép belép Isshin is.

- Megtudhatnám, mit keresel itt? – teszi csípőre a kezét.

- Lehetne kíváncsi fülek nélkül? – szűröm a fogaim között. Na, hogy ne legyen egyszerű az életem, megérkezik a két lány is. Tudom, hogy nem látnak teljesen, de azért éreznek és tudják hogy itt vagyok.

- Menjünk a rendelőbe – Isshin komor arca megijeszt, de most jobban aggódok amiatt, hogy nincs valami rendben velem. Ingerülten vissza caplatok az alig pár perce elhagyott szobácskáig. Menjek a házba, menjek a váróba. Mi a fenének? Én eredetileg is az orvosiba indultam.

Dühösen levágom magam abba a kényelmetlen műanyag kagylóülésbe. Pár percig van időm csak morogni, mert megérkezik Isshin.

- Miért vagy itt? – szegezi nekem.

- Unohana kapitányhoz nem mehettem – motyogom. – Valami baj van.

- Gyere – int a belső vizsgáló felé. Leültet egy másik székre. – Mik a panaszok? – fordul felém és már mint orvos ül az asztal másik felén.

- Folyton éhes vagyok, eddig nem volt ilyen, jó oké még kölyök koromban, amikor még nem voltam Shinigami, de most miért jött elő megint? Ami még rosszabb nagyon furán hízok – int, hogy vegyem le a felsőm.

Megkönnyebbülten kötöm ki a gim kötőjét. Érdeklődve vizsgálja a domborulatot.

- Mióta vetted észre a hízást? – közben átirányít egy ágyra. Alig fekszek hanyatt nyomkodja a dudort és most még mintha mozogna is.

- Olyan két hónapja.

Volt mostanában szexuális kapcsolatod?

- Mi? – ülök fel hirtelen.

- Fekszik – nyom vissza a vizsgáló asztalra. – Nos, mikor és kivel?

- Egy kalózzal – még az emlékébe is belepirulok. Végigfut a gerincemen a bizsergés. – Rorona Zoro – vallom meg a plafonnak. Lassan négy hónapja nem mondtam ki a nevét.

- Érdekes – hümmögi a doki. Elővarázsol egy ketyerét és furcsa trutyit nyom a hasamra, ami hideg.

- Na! – méltatlankodok.

- Nyugi – azzal már zümmög is. A kijelzőt felém fordítja és a nagy feketeségben egy fehér valami van. – Érdekes – hümmögi megint.

- Ez mi? Mit keres benne? – kétségbeesetten próbálok nem világgá szaladni.

- Csak két hónap múlva tudom megmondani a nemét – sóhajtja. – Viszont gratulálok, apa leszel, bár nem értem hogy sikerült teherbe esned – olyan hirtelen cselekszik, hogy még védekezni sincs esélyem. Végigtapogatja a szerszámom, a golyóimat és megáll. Valami olyat talál, aminek nálam nem kéne lennie.

- Érdekes – kezdek kiakadni ettől a szótól!

- Micsoda? – visítok fel minden férfiúi büszkeségem félretéve.

- A másodlagos nemi jellegeid nem fejlődtek ki, de az elsődleges igen.

- De hogy a fenébe estem teherbe, ha hátulról baszott seggbe! – dühödt fujtatásomra végre kiszáll a gondolatai közül és leszedi rólam a trutyit.

- Nem hittem volna, hogy itt is találkozom ilyennel – mondja elmélázva.

- Mivel? – ragadom meg a pólója nyakánál és állok fel.

- Nyugodj meg Renji – kéri olyan rendíthetetlen nyugalommal, hogy elengedem. – Ami veled történt az furcsa és csodálatos egyszerre.

- Csodálatos, na persze! – mordulok és visszaülök az ágy szélére.

- Úgy néz ki, hogy amikor találkoztál azzal az alakkal nem a mi síkunkon kötöttél ki.

- Nem tudtam elő hívni Zabimarut – gondolkodok félhangosan.

- Igen, ez lehetett – hümmög, majd átül az íróasztalához papírokat rendezgetni.

- Mi történt velem? – kérdezem meg még egyszer, hátha kerek, egész választ kapok.

- Valószínűleg, amikor a kapun átutaztál elkapott egy féreg és beléd ágyazódott. Mikor összefeküdtél azzal az egyénnel még valószínűbb, hogy megtermékenyült.

- Nekem nem lehet – esek hétségből háromságba.

- Meg akarsz tőle szabadulni? – Isshin hangja keményen koppan és fáj.

- Nekem nem lehet – tenyerembe temetem arcom. – Hogy fog kinézni már ez ott a Tiszta lelkek városában? Meg aztán… - hangom elakad. Mit fog ehhez Kuchiki kapitány szólni? És a többiek? Nem akarom, hogy ez kiderüljön, nem akarok bíróság elé kerülni egy elpuskázott feladat miatt.

- Mit szeretnél? – a halk kérdés felráz.

- Nekem nem lehetne – fel nézek Isshinre. – De nem akarom, hogy ne létezzen.

- Rendben – mosolyog rám a volt shinigami. – Mivel ez kicsit kényes ott, így azt ajánlom, szabadságold magad. Írok Unohanának, hogy szükséged van egy kis kikapcsolódásra – felnevet, vállon vereget, kezembe ad egy papírt és már mehetek is. Alig érkezek meg a szállásra, elfog egy rossz érzés. Muszáj lesz lelépnem innen egy kis időre. Hogy szabadságoltassam magam? Ha jól emlékszem Isshin valami olyasmit mondott, hogy ez még legalább hat hónapig fixen eltart. Csak négy hónap múlva léphetnék le rendesen, viszont a kövéredés már nagyon észrevehető, ezért hamarabb kéne. Isshin még mintha említett volna olyat is, hogy nála nyugodtan meghúzhatom magam, mert érdekli az egyedfejlődés vagy micsoda, és amúgy is más orvos nem nagyon vállalna be egy ilyen szülést.

Kuchiki kapitány csak alá firkantja a szabadságoló papírom.

- Remélem mire visszajössz, végre önmagad leszel – mondja még mellékesen, mikor visszaadja.

- Igenis kapitány! – hajtom meg magam.

Kevés holmit pakolok össze, inkább nem köszönök el senkitől, akit érdekel mi van velem, az majd úgy is szól, na, meg megtalál.

Felrémlik Zoro arca, ahogy nézi eltűnésem. Mintha szomorú lett volna, pedig amiket a fejéhez vágtam…

 Isshin kinyitja előttem az ajtót.

- Rendesen elbambultál – vereget hátba. – Gyere, kinyitottuk neked a vendégszobát. Ichigo szidott rendesen, mert ki kellet takarítania – megint nevet és tovább terel. A szobában nincs sok minden, mindössze egy futon meg némi tiszta ágynemű és egy éjjeli szekrény.

- Itt van néhány gyógyszer – pakol le az egyetlen szekrénykére aztán felém fordul. – Jó lenne, ha naponta sétálnál, valamint ne hagyd el a szobádat, ha van itt valaki. Nem akarok bajt.

- Egyéb szabály?

- Míg nem vagyunk itthon, a ház marad. Vacsorára gyere le, majd egyél velünk, most aludj egyet, jót fog tenni.

Ahogy kilép a szobából, végre kioldom a kimonóm szoros övét. Átveszek egy kényelmesebb yutakát és ágyazás után eldőlök, fejem alig ér párnát máris alszom.

Álmomban látom Zorot, ahogy harcol, nem törődve a saját testi épségével, csak azért, hogy megvédje a barátait. Majd látom magunkat, ahogy ölelt.

Dörömbölésre riadok. Ichigo közli itt a vacsora ideje.

Kócosan és komásan megyek ki, hatalmas ásítozások közepette lépek be a konyhába.

- Mi van? – mordulok, mikor négy értetlen szempár szegeződik rám.

- Semmi – legyint Isshin. – Ülj le – int a lánya melletti helyre.

- Köszönöm – biccentek és leülök.

A gyerekek elmesélik mi történt velük az iskolában. Ichigo pár lidérc miatt hőbörög. Isshin pedig meghallgatja őket. Mint egy igazi apa. Nehéz elhinni hogy valaha ő is shinigami volt, azt is nehéz elképzelni, hogy ott hagyta az egészet egy családért, bár ahogy elnézem őket tényleg megérte. Isshin élvezettel hallgatja a gyerekeit, irigylem kicsit Ichigot, engem nem hallgattak meg. Nekem nem voltak szüleim.

- Mi baj Renji? – kérdi a mellettem ülő lány.

- Hüm? – pillantok rá és megértem miért csengett aggodalom a hangjában. Homályosan látok a könnyeimtől. Könnyezek, Isshinre kapom a tekintetem.

- Nyugi – mosolyog. – Teljesen természetes az érzelmi hullám ebben a stádiumba.

- Aha – motyogom és törölgetem a nedvességet.

A következő időszak elég nehéz, temérdek szaklapot elolvasok a terhességgel és következményeivel kapcsolatban. Nagyon sok sületlenséget gondolnak a férfiak. A kis fickó igen rendesen rendetlenkedik ott bent. Vagy lerúgja a vesém, vagy úgy belefejel a gyomromba, hogy visszajön minden.

Na, meg a folyamatos gyógyszerfogyasztás és persze egészségesen kell étkezni. Yuzu egyszerűen fenomenális szakács. Annak ellenére, hogy egyébként nem enném meg, amit azokból a hozzávalókból készít, most mégis jóízűen járok rá a hűtőre. Ugyan néha rácsap a kezemre, hogy vigyázzak, mert elhízok. Na, ez így már a vége felé eléggé érzékeny pont.

Legnagyobb meglepetésemre Hisagi senpai feltűnik a Kurosaki ház előtt.

- Hali Hisagi! – köszön Ichigo, mikor befordul az utcába és jön haza a suliból.

- Hali! – int Shuhei. Csípőből köszön, majd nézi tovább a bejárati ajtót. Innen fentről tökéletes rálátásom van.

- Mit keresel itt?

- Abarait – sóhajt nagyot.

- Az most kicsit necces lenne – von vállat a helyettes.

- Miért?

- Elég érzékeny, ezért nem kéne felzaklatnod – von vállat .– De ha nagyon akarod, gyere, itthon van.

Nem igaz, ez a Kurosaki gyerek lesz a végzetem. Na, meg a hasamba rúgkapáló kicsi.

- Isshin! – nyöszörgöm elhalóan és térdre kényszerülök.

- Mi baj Renji? – lép be a szobába Yuzu.

- Azt hiszem itt az ideje, hogy… -  a mondat második felét megint belém folytja a bennem tomboló kicsi.

- Apa! – kiáltja Yuzu, fáj… minden fáj, de legalább a segítség jön.

Egy férfi tudjon szenvedni. Na, persze! Hánykolódok, kiabálok. És azt hiszem el is ájulok egy két toló fájástól, de mire magamhoz térek a kicsi már kint van.

Mikor meglátom gyűrött, maszatos arcát valami olyan érzés fog el, amit nem tudok még definiálni. Megmossák, közben felsír, és remegő kezeim közé kapom. Az én gyönyörű…

- Kislány – mosolyog mellettem Isshin.

- Gyönyörű – motyogom.

- Nos, azt hiszem ideje pihenned – mondja az orvos és kapok tiszta ruhát, még segítenek átöltözni, fáradtan hagyom magam mintha rongybaba lennék.

Egy gyermek sok gonddal jár, főleg ha nincs anyatej. Szegény Midori-Marimonak muszáj tápot ennie, pedig az összes szakirodalom a rendes anyatejet ajánlja. A kicsi félelmetesen és fájdalmasan hasonlít az apjára, hatalmas sötét szemei vannak és zöld haja.

Leborulok az asztalra. Ez most a két etetés közti kis szünet ideje.

- Nem maradhat itt – mondom Isshinek félálomba.

- Nem vállalok be még egy gyereket, ha erre gondolsz – feleli az orvos.

- Nem… el kell vinnem az apjához – szörnyen fáj, hogy ennek így kell lennie.

- Hogy jutsz vissza egy olyan helyre, ahova te is csak véletlenül jutottál?

- Nem tudom – sóhajtok.

- Maradj addig, míg a kicsit nem lehet utaztatni.

- Köszönöm – suttogom és elnyel az álom.