1. fejezet

Abarai Renji nem tartotta magát félősnek, sőt mi több, egyáltalán nem félt soha, ha hatalmas, erős és mások által rettegett ellenféllel kellett szembeszállnia. Most mégis megijedt. Igaz, saját bevallása szerint csak egy nagyon icike-picikét, ugyanis a megszokott sikátor helyett egy vadidegen helyen találta magát, ahol még csak a levegőben se bírt megmaradni, így ráesett valamire, ami nyöszörög.
Nyöszörög és mozog.
- Miért kellet így felkelteni? – mérgelődik egy zöldhajú, furcsa öltözetű, igen álmos valaki.
- Ki vagy te?
- Itt az a kérdés, te ki vagy?
- Én kérdeztem előbb! – követeli a választ magának a hadnagy.
- Roronoa Zoro – hajtja meg magát kicsit csúfondárosan a kardfogató. – Szóval kit tisztelhetek a koponyám bezúzójában?
- Abaraj Renji hadnagy – vágja ki foghegyről a halálisten.
- Hadnagy mi, a haditengerészet kutyája – húzza elő kardját Zoro. – Felébresztesz, és még van képed azzal hencegni, hogy haditengerész vagy.
Renji még nem tért magához első döbbenetéből, mikor is egy kard lendült felé, reflexből védekezett.
- Hoero Zabimaru – kiáltja Renji, de Zabimaru meg se moccan. – He? – pislog nagyokat.
Zoro észrevéve küzdő partnere döbbenetét sikeresen elvéti a lépést, mi több ráesik a másikra.
A földön landolnak a sors furcsa fintoraként Renji szétvetett végtagokkal, míg Zoro fölé tornyosulva.
- Szép tetoválások – nyalja meg szája szélét a kardforgató, majd végigméri a szeme elé táruló rajzolt bőr felületet. Renji zavarba jövetelét nem érti, hisz mások is megdicsérték már a tetoválásait, lehet a zöld hajú hangjában keresendő a probléma? Hirtelen éri a támadás Renjit, emiatt nem tud már a hangra koncentrálni, csak arra a nagyon ügyes nyelvre, ami végigrajzolja, amit oly fájdalmasan tett meg a tű, mikor készítette.
A büszke halálisten próbálja elfojtani feltörekvő kéjes sóhajait, csakhogy ezen törekvése közben elfelejt ellenkezni. Végül Zoro győzedelmeskedik és némi kis ellenállás legyőzése után övé lett a tetovált egyén.
Kevesen tudják, hogy Zoro oda van a tetoválásokért. Na, meg ha ilyen szép bőrön találkozik vele, akkor egyenesen nem tud neki ellenállni.
Zihálva, izzadtan fekszenek a parton. Renji még nem ocsúdott fel teljesen azon döbbenetéből, hogy ő volt alul, a másik megdöbbentő dolog pedig az, hogy élvezte is. Oldalra fordítva a fejét szemügyre veszi megrontóját. Karakteres arc, sötét, nyugodt szemek, melyek most az eget fürkészik, bár nem is oly rég még vad szenvedély lángolt bennük.
Zoro nagy nehezen felemelkedik a fövenyről, azzal a szándékkal, hogy helyre igazítja ruháit.
- Akkor viszlát! – int búcsút a furcsa idegennek.
- Hé, várjál csak! – kiált utána Renji, de mikor megmozdul fájdalmasan felnyög.
Az idegen nem áll meg, nem néz vissza, csak elmegy a sziget homokos tenger partja felé.
„Ki volt ő? Miért tette ezt velem? És ami még jobban zavar miért élveztem? Miért vágyok többre?” – ezek a kérdések száguldoznak a meggyötört shinigami fejében. Abarai hadnagy összeszedve minden megmaradt önbecsülését felül és összeszedi a szanaszét szaggatott ruháit.
- Hé, te! – kiált rá a zöld hajú férfi.
- Mit akarsz még? – csúszik ki a kétségbeesett nyögés Renji száján.
- Hoztam kaját – ül le ütés távolságon kívül, de a vöröske elé tolja az íncsiklandó illatokat árasztó lábost.
- Mi ez?
- A szakács készítette – von vállat a másik. – Egyél, mert hallottam, hogy korog a gyomrod. Sanji az egyik legjobb szakács a tengeren – int a hatalmas kékség felé.
- Mi a neved? – tudakolózik Renji, mikor már az első falat a szája felé tart.
- Rorona Zoro, kalóz vadász vagyok – mutatkozik be lezseren és három kardját békésen elhelyezi maga mellet. – Most Manki D. Luffi kalóz csapatának vagyok a tagja.
- Aham… - nyamogta figyelmesen hallgatva a hadnagy.
- És te?
Itt az idegen földről idepottyant köhögésbe kezdett.
- Nem is tudod ki vagyok és letámadsz? – krákogta két falat között.
Zoro arcát vörösre festette a zavar.
- Izé… a tetoválásaid – nagyot nyel a kardforgató, mert azért azok az árulkodó és számára kívánatos tetoválások még mindig kint voltak az immár kicsit szakadt fölsőből.
- Mi a bajod a tetoválásaimmal? – üvölt fel ingerülten.
- Nincs bajom velük – kiabál vissza Zoro.
- Akkor meg?
- Mi a neved?
- Abarai Renji vagyok a hatodik osztag hadnagya.
- Hatodik osztag? Tényleg haditengerész vagy?
- Nem, én Shinigami vagyok – húzza fel az orrát Renji.
- Shinigami mi – cöccög Zoro.
-Egy halálisten. Egy lélek, ami láthatatlan a közönséges emberek számára, feladatunk pedig az emberek lelkeinek eljuttatása a Lelkek Világába, valamint a gonosz lelkek megölése, és ezzel lelkük megtisztítása. – darálja a jól begyakorolt szöveget. – Hol vagyok? – tereli a témát a hadnagy, hátha végre valami hasznos információhoz jusson.
- Valahol East Blue-n egy lakatlan szigeten. – feleli neki dőlve a fának a kardforgató.
- Ez nem az emberek világa akkor – motyogja maga elé Renji és végre konstatálja, hogy el tévedt, na de ezt hogy fogja ő elsummantani a munkában?
Kétségek közt őrlődve falatozott a lábosból.
- Ma itt hagytak a fiúk, ezért úgy döntöttem kicsit pihenek – mormogja mellette üldögélő.
- He? – és az idegen megint fuldoklásnak indul.
- Mi lenne, ha megpróbálnál nem meghalni – veregeti hátba Zoro a fuldoklót.
- Nem tudom – krákogja az.
- Ha végeztél, aludj – dől végig a füvön a kardforgató.
Renji még eszegeti a finom, általa be nem határolható fogást, közben felméri letámadóját. Eddig csak az arca tetszett neki, de így végignézve izmos széles váll, kockás has. Mondhatni igazi leányálom, na de ő nem leány. Magát korholva, befejezvén az ebédet eldől Zoro mellet.
Egy erős kéz átkarolta Renji vállát, majd hasára csúszva izmos hasfalhoz húzta.

Abarai Renji sose gondolta volna magáról, hogy egyszer élvezni fogja egy férfi társaságát. Ami még furcsább, hogy egy ilyen nem normális helyen és egy ennyire nem normális egyénnel. Hamar megtudta, hogy Zoro oda van a tetoválásaiért, valamint mindketten igen ingerlékenyekké válnak, ha bármi számukra nem tetsző dologról van szó, esetleg olyasmi történik, ami nem szimpatikus irányt vett számukra.
Na, és ha együtt vannak. Hát igen, Rejni alig piheni ki magát, mire Zoro újra indul.
„Fenomenális állóképesség” – sóhajt két félálom közt Renji magának.
- Hé vöröske – dorombolja a fülébe Zoro.
- Nem – fordul a másik oldalára a hadnagy.
- Na – nyaggatja a duzzogót.
- Zoro, nem, a fenébe is! – löki el a kutakodó kezeket Renji és menekül arrébb.
A sziget fáinak hatalmas pálma leveleiből készült puha ágyon héderelni jó dolog, még annak ellenére is, ha egy kéz zaklatja a pihenni vágyót. Abarai hadnagy legalábbis így van ezzel.

A nyugodalmas pillanatot egy pokollepke kékes szárnyának csillanása zavarja meg.
Renji meglepetten ül fel és veszi kézbe a hírnököt.
- Mennem kell – mondja kicsit talán szomorkásan.
- Minek, hova?
- A kapitányom már hiányol, és még be kell fejeznem a küldetésem – Renji nézi, ahogy eddigi partnere felkecmereg az általa készített ágyról.
- Mikor?
- Mindjárt - suttogja Renji, és szíve elfacsarodik, maga is felkel, azután összeszedi ruháit. Immár felöltözve veszi elő szertartásosan Zabimarut.
Mintha egy falba döfné a kardot, elfordítja, végül kinyílik egy ajtó a semmi közepén, benne örvénylő fehérség.
Nézi Zorot, az még egy hirtelen ötlettől vezérelve magához rántja egy kemény, mondhatni feledhetetlen csókra.
Abarai átlépi a kaput.
- Ha felcsináltál, itt hagyom a gyereket neked! – kiált még vissza.
- Én felcsinálni? Hogy mikor te is férfi vagy! Egyébként is én Kalóz vagyok! Nem vigyázhatok gyerekre!
Még visszaint és bezárul mögötte az átjáró. Elment. Zoro pedig úgy érzi hirtelen, hogy valami elkezdi nyomni a mellkasát.